'Elsétált mellettem az erkélyajtóhoz, ami egyenesen a parti homokra nyílt. Az úton kibújt
az ingéből, és a padlóra ejtette, aztán kisétált az ajtón a holdsütötte éjszakába. A fülledt,
sós levegő örvénylett mögötte a szobában. Kinéztem a nyitott
üvegajtón a porfinom homokra. Minden fekete-fehér volt, színtelen a holdtól. Lassan
sétáltam a meleg poron és megálltam annál a fánál, ahol elhagyta a ruháit. A durva
kéregre fektettem a kezem és ellenőriztem, hogy egyenletes-e a légzésem. Vagy nem
eléggé.
Bámultam a háta vonalát, a vállait, a karjait, a nyakát, a hibátlan alakját... A tűz már
nem száguldozott a bőrömön - ez most lassú és mély volt, parázslott az ügyetlenségemtől
és a félénk bizonytalanságomtól. Habozás nélkül lecsúsztattam a törölközőt, otthagytam
a fán, a ruhái mellett, és kisétáltam a fehér fényre, ami sápadttá tett.
Engedtem, hogy a finom hullámok átcsapjanak a lábujjaim
fölött, és rájöttem, hogy igaza volt a hőmérséklettel kapcsolatban - nagyon meleg volt,
épp mint a fürdővíz. Beléptem, óvatosan sétáltam a láthatatlan tengerfenéken, de az
aggodalmam felesleges volt; a homok tökéletesen elsimulva folytatódott.
Átgázoltam a súlytalan áron és amikor mellé értem, finoman a vízen fekvő, hűvös
kezére tettem az enyémet.
Lassan megfordult, hogy szembe nézzen velem. Kis hullámok indultak meg a
mozgásától és a bőrömnek csapódtak. A szemei ezüstnek tűntek a jég színű arcán.
Elfordította a kezét, hogy összefonhassa ujjainkat a víz alatt.
Körülölelt a karjaival és magához húzott. Minden ideg a testemben olyan volt, mint egy
élő elektromos vezeték.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése