Lassan elmúlt minden, eltűnt a fájdalom, csökkentek az át nem aludt éjszakák, kevesebb lett az sms a telefonban, észrevétlenül tűntél el belőlem. Minden ami olyan nehéznek és bonyolultnak tűnt elillant a nyárral együtt.

Egyik pasas jön a másik után,
csak hogy elfelejtsem az igazit.
Aztán pár hónap totál üresség után
újra megpróbáljuk megkeresni az igazit.
Kétségbeesve keressük mindenütt,
és két év magány után,
rátalálunk az új szerelemre,
és esküszünk, hogy ő az igazi,
mígnem ő is ugyanúgy elmegy.

szerelmesnek lenni egy illatba, egy éjszakába, egy hangba, egy csókba

Kiborult cukortartó hever az asztalon, a tölgyfa redői közé beszorult néhány kristályszem, tehetetlenül szóródtak szét az asztalon én pedig csak bámulom őket. Majd dől a kávésbögre is, néhány cukorszem elázik, átitatódik a barna lével. A szikkadt asztallap nyeli magába a kávéesőt, mikor nem bírja tovább a maradékot a földre csöpögteti, ahol szinte fülsiketítő zajjal csattan a csempének; csöp, csöp, csöp. Majd borul asztal, a székek, a konyhabútor, szakadozik a mennyezet.

rengetek hazug szó, a legédesebb csókok, tucatnyi fájdalom, törött vodkásüvegek, rezgő mobilok, mosolyok, csattanó pofonok, sokat mondó pillantások, üres folyosók, titkok, a parfümöd, bizalomra törekvés, csókok másoknak, bűntudat, rádöbbenés, csattanás, üres, üres, üres

egy kapcsolatot akkor is meg kell próbálni ha nincs értelme, hisz abból születnek az igazi szerelmek!

nem tudod mi lehetne, ha meg sem próbálod

mi megprobáltuk(?). Hatalmas füstben, villódzó fények között keressük egymást, hiába kiabálunk nem hallja a másik, mert a zene szörnyen hangos. Lüktet a torkom, izzad a tenyerem, miközben az ujjaimat tördelem, keresem a kijáratot, az ajtót, az ablakot, csak egy kis levegőhöz jussak végre, a füst a torkomat mardossa, az emberek lökdösése mindig eltérít, csak sodródok velük. Felvillan az EXIT tábla, annyira közel van, de egy örökkévalóságnak tűnik míg eljutok addig és megragadom az ajtófélfát, lebotorkálok a lépcsőn, aminek két oldalán egymásba fonódó szerelmespárok nehezítik az utamat. Végre kint vagyok, utcalámpa, a város zaja, dudáló autók. Leülök a patkára, kibújok a cipőmből és várom, hogy megtalálj, csak most veszem észre, hogy szemfestékkel átitatott könnyek borítják el az arcom, kapkodom a levegőt. Vajon mióta sírhatok? Még mindig várom, hogy megtalálj és megnyugtass, hogy minden rendben. Az utcai óra 01:23-at mutat, a számok lassan változnak rajta. 02:00 és még mindig várlak. Kinyitom a szemem, az órán 08:33, már nem várlak, kávét kell főznöm.

I'm paralyzed. I can't move, I can't breathe. You have to help me.

In life we do things. Some we wish we had never done, some we wish we could replay a million times in our heads. But they all make us who we are, and in the end they shape every detail about us. If we were to reverse any of them we wouldn't be the person we are. So just live. Make mistakes, but learn from them. Have wonderful memories, but never ever second guess who you are, where you have been, and most importantly where it is that you are going. Just have faith that life is happening as it should.