nem tudod mi lehetne, ha meg sem próbálod

mi megprobáltuk(?). Hatalmas füstben, villódzó fények között keressük egymást, hiába kiabálunk nem hallja a másik, mert a zene szörnyen hangos. Lüktet a torkom, izzad a tenyerem, miközben az ujjaimat tördelem, keresem a kijáratot, az ajtót, az ablakot, csak egy kis levegőhöz jussak végre, a füst a torkomat mardossa, az emberek lökdösése mindig eltérít, csak sodródok velük. Felvillan az EXIT tábla, annyira közel van, de egy örökkévalóságnak tűnik míg eljutok addig és megragadom az ajtófélfát, lebotorkálok a lépcsőn, aminek két oldalán egymásba fonódó szerelmespárok nehezítik az utamat. Végre kint vagyok, utcalámpa, a város zaja, dudáló autók. Leülök a patkára, kibújok a cipőmből és várom, hogy megtalálj, csak most veszem észre, hogy szemfestékkel átitatott könnyek borítják el az arcom, kapkodom a levegőt. Vajon mióta sírhatok? Még mindig várom, hogy megtalálj és megnyugtass, hogy minden rendben. Az utcai óra 01:23-at mutat, a számok lassan változnak rajta. 02:00 és még mindig várlak. Kinyitom a szemem, az órán 08:33, már nem várlak, kávét kell főznöm.